Könyvem ajánlója: “Szabad egyet szarni?”

Bevezetés

     Lássuk be őszintén, mindenki nagyon szeret szarni. Nyugodt békében olvasni, telefonozni, tanulni, miegymás. Sokan már a szar szó hallatán dobják félre ezt a könyvet, mondván undorító, pedig testünk természetes, noha nem hétköznapi történetei következnek. Ezek az emberek bezzeg szívesen néznek horrort, melyben embereket darabolnak fel; sokat mutató krimiket néznek és olvasnak, melyek sokszorta jobban ölik az emberi érzéseket, mint ez a könyv. Esti mesekönyvként azért nem hinném, hogy helyt állna.

       Akkor jutottam arra az elhatározásra, hogy megírjam ezt a kis könyvet, amikor bátyáim elmesélték furcsa megfigyelésüket a szabadban szarással kapcsolatban. Erről később még olvashattok majd. Persze amint megfogant az ötletem, hogy ezt valahogyan le kéne írni, elkezdtem gyűjtögetni az érdekesebbnél érdekesebb történeteket ismerősöktől, barátoktól, mindenkitől, akit nagyon ismertem. Nem egy engem is meglepő sztori került elő a sokszor rejtegetőző agyi tasakokból.

       Már itt a könyv elején meg kell kérdeznünk magunktól: én melyik csoportba tartozom? Azok közé, akik gyorsan lerendezik percek alatt? Akik bent vannak 10-15 percig, talán gyorsan megnézik a facebook értesítéseket? Esetleg azokkal társulok, akik bent olvasgatnak, játszanak a telefonjukon, facebookoznak, és ezt nem is kevés ideig? Sokak szerint a szarás egy tabu téma, magányügy. De szögezzük le: sosem szabad szégyellnünk a csoportok közti helyünket.

Biztosan meglep benneteket, de tudtátok valahol mélyen, hogy sokszor ez így van: facebook üzenetben ha a Mit csinálsz? kérdésre a válasz mondjuk tévézek, valószínűleg nem igaz. Persze ha az Éjjel-nappal Budapest műsoridejében kérdezünk egy hétköznapi riherongy csajszit, akkor ő tuti igazat mond. De délben ki a fene ül le tévét nézni, pont hétvégén, a legmozgalmasabb és legmelegebb nyári hónapokban? Hagyjuk már.

Én is írtam már, hogy tévézek, gépezek meg minden ilyen egyéb hülyeség. Pedig a valóság: éppen szartam.

Igen, az emberek szégyellik a szarást. Ezzel én is így voltam. Aztán a suliban az egyik haverom mindig mondogatta, hogy neki így kell szarnia, meg úgy kell szarnia. Buszon még többet gyökérkedtünk a témán, hogy szarnunk kell.

Ha ez a könyv a végén arra indít majd valakit, hogy ne szégyellje tovább az ürítési tevékenységét, már megérte megírnom.

Köszönetet mondok a gyűjteményért bátyáimnak, Farkas Jancsi bácsinak (meghalt sajnos az idő folyamán), legjobb barátomnak, sulis haveroknak, a vécékagylónak. Továbbá köszönettel tartozom Walter Isaacsonnak, mert nagy hatással volt rám és a könyvem kezdetére Steve Jobs című műve.